Bizonyára csodálkozik, hogy miért lát itt ennyi fát… A fák szimbolizálják a menedékhelyként szolgáló és erőt adó erdőt és a természetet – ezek inspirálták ugyanis Mahler alkotói tevékenységét. Ezért minden nyári tartózkodási helyén saját alkotóházat építtetett– ahogyan az az egyik fatörzsön lévő képeken látható – a természetben: az Attersee mellett fekvő Steinbachban, a Wörthi-tó partján fekvő Maierniggben, valamint a dél-tiroli Toblachban. A természet, a tavak és az erdők jelentették számára az otthont és a menedéket. Csak ott volt alkotó kedvében, ahol virágok és madarak vették körül, boldogan, magányosan, kettesben a zenével, amit teljes szívéből írt. Mahler egyszer azt mondta, hogy a tónak saját nyelve van, és beszél hozzá: „Ha odafigyelek rá, a zeneművek valósággal áradnak a fejemből.”

Ezt az érzést megpróbálta a szimfóniáiba is belevinni. Szerette volna „ha megcsendül az egész univerzum, nemcsak emberi hangok, hanem a keringő bolygók és napok is”. Legalábbis ezt nyilatkozta Mahler a nyolcadik szimfóniájával kapcsolatban, amely egy valóban nagyszabású mű. Úgy is emlegetik, mint az „Ezrek szimfóniája”, mivel az 1910-es premieren összesen 858 énekes és 171 zenész működött közre. Mahler szimfóniái a szó legszorosabb értelmében példátlanok voltak, és bár zenéje forradalmi hatású volt, mégsem hagyta el a 19. század zeneszerzési stílusát, csupán elment a legvégsőbb határokig.

Amit ténylegesen ő változtatott meg, az néhány operához kapcsolódó gyakorlat volt. A 19. században a zenészeknek még fennhéjázó énekesekkel és szórakozni vágyó közönséggel kellett megküzdeniük, Mahler azonban véget vetett ennek. Wagner Bayreuthi Ünnepi Játékainak mintájára Mahler azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az ünnepi játékok szellemét átültesse a mindennapi operai gyakorlatba, és hogy nevelje a közönséget: a túl későn érkezőket csak a szünetben engedték be, a nézőteret elsötétítették, és a karmesteri állvány fényét elhalványították, hogy a színpadra irányítsák a figyelmet. A sztárkultusszal is fel kellett hagyni a zene javára: minden közreműködőnek a művészet szolgálatába kellett állnia. A művészi munka állt a középpontban: „Mostantól a művészetnek nem a szórakoztatás, hanem az összpontosítás a célja.”

Gustav Mahler emiatt a bécsi opera egyik legjelentősebb – ha nem minden idők legjelentősebb – operaigazgatója volt. Mahler mindenképpen szerette volna megkapni ezt az állást, ezért nemcsak a kapcsolatait vetette be érte, hanem emiatt tért át a zsidóról a katolikus vallásra. Karrierjét 20 évesen, karmesterként kezdte, majd néhány vidéken töltött év után Prága és Budapest következett – ahol már bebizonyította, hogy alkalmas operaigazgatónak –, majd Hamburg után Bécsbe vezetett az útja, ahol pályája csúcsaként a Hofoper igazgatója lett. Bécsben karmesterként is hírnevet szerzett, és 1898-tól ő vezényelte a Bécsi Filharmonikusok bérletes előadásait. Sajnos nem tudott jó viszonyt kialakítani a zenekarral, ezért három év közös munka után szépen elváltak útjaik. 

Az operánál végzett munkájának utolsó időszakát intrikák övezték: ellenállás az opera jövőbe mutató megreformálása miatt, és a nem egészen alaptalan kritika, hogy túl kevés időt töltött Bécsben. Ezt követően hallani sem akart többé az operáról; Amerika felé vette az irányt, ahol már csak karmesterként dolgozott.