Beethoven Bonnban született, és ott kezdte zenei pályafutását, de már fiatalon Bécsbe költözött. 35 évet élt ebben a városban, és a teremben továbbhaladva a jobb oldalon lévő táblán látni fogja, hogy ez idő alatt nem kevesebb, mint 67 alkalommal költözött. Átlagosan tehát sehol nem töltött fél évnél hosszabb időt: egyrészt azért, mert akkoriban szokás volt nyár közepén a fülledt városból vidékre költözni, másrészt azért, mivel Beethoven nem volt éppen kellemes lakótárs. Ha például egy kimerítő komponálás közben kimelegedett, lakása közepén leöntötte magát egy vödör hideg vízzel, amit az alatta lakók nem fogadtak kitörő örömmel. Beethoven önfejű, indulatos és elsősorban hangos volt. Már körülbelül 25 éves korában jelentkeztek nála a nagyothallás tünetei, ezért a kor előrehaladtával egyre hangosabb lett: az egyre siketebb Beethoven teljes erővel ütötte a billentyűket, mégsem hallott semmit…

Életének utolsó kilenc évében teljesen siket volt, ennek ellenére olyan műveket szerzett, mint a 9. szimfónia, vagy utolsó zongoraszonátája (op. 111), és a híres Missa Solemnis (D-dúr op. 123).

Beethoven betegségének tragédiáját jól érzékelteti az általa írt „heiligenstadti végrendelet”, mely a terem középső részén, a falon látható. Az, hogy legbelsőbb kétségeit papírra vetette, nyilvánvalóan segített neki feldolgozni a saját sorsát, amire a levél megírását követő, alkotásokban gazdag periódus a bizonyíték. Ekkor írta a derűs hangulatú 2. szimfóniát, a következő évben 3. szimfóniáját, az Eroicát, és folytatta egyetlen operáját, a Fideliót.

Beethoven szimpatizált a francia forradalommal, és olyan hősként tekintett az ifjú Bonaparte Napóleonra, aki felszabadítja a népet a nemesi uralom alól, ezért neki ajánlotta az Eroicát – más néven a hősi szimfóniát.  Amikor azonban a korzikai származású uralkodó 1804-ben császárrá kiálttatta ki magát, Beethoven úgy érezte, elárulták, és olyan erősen húzta ki ajánlását a darabból, hogy lyukat ejtett a dokumentumon, ami a Napóleontól balra lévő fakszimilén is látható. Ezután egyik legnagyobb mecénásának, Lobkowitz hercegnek ajánlotta a szimfóniát, akinek portréja Napóleontól jobbra helyezkedik el. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy Beethoven kritikával illette a felsőbb réteget, nem okozott neki gondot, hogy megélhetését a nemesek adományaiból biztosítsa. Sőt, Rudolf főhercegtől, Lobkowitz hercegtől és Kinsky hercegtől életjáradékot kapott azért, hogy ne pártoljon át Napóleon (!) fivérének udvarához.

Beethoven társadalmi zavargások korában élt, ami tükröződik is a műveiben: a művészet eltolódik a nemességtől a polgárság irányába, szabadságot és felszabadítást keresve – a zeneszerző pontosan ezt a motívumot ragadja meg alkotásaiban, és ezért is győzedelmeskedik a Fidelióban a szeretet és az igazság a zsarnoki önkény felett.

Mielőtt zeneszerzőként hírnevet szerzett, Beethovent korai éveiben kiváló zongoristaként tartották számon, ezért a zongora központi szerepet kapott a munkásságában. Összesen 32 zongoraszonátát írt. Néhány példa: Appassionata, Pathetique vagy a Holdfény szonáta. Az itt kiállított Broadwood asztalzongora kiválóan példázza az erre az időszakra jellemző virtuozitást és az ilyen igényes zeneművek megírásához méltó kivitelezést. 

Zongoristaként és zenetanárként Beethovennek bejárása volt a nemesi családokhoz, és gyakran szeretett bele e családok leány tagjaiba – sajnos nem sok sikerrel. Mivel nem nemesi családból származott, a házasság szóba se jöhetett. Számtalan boldogtalan viszonya ellenére Beethoven néhány ma is jól ismert szerzeményét a szóban forgó hölgyeknek ajánlotta. A „Für Elise” albumlap (W.o.O. 59) címzettje például valószínűleg Therese Malfatti (1792-1851), de az is lehet, hogy Elisabeth Röckel énekesnő. Mindeddig nem született tudományos konszenzus arról, hogy ki is volt valójában az a híres „Elise”…