A „második bécsi iskola” kifejezés alatt Arnold Schönberg, valamint tanítványai, Anton Webern és Alban Berg hatását és műveit értjük. Szigorúan véve az 1903-tól 1911-ig terjedő időszakra gondolunk, amikor Webern, Berg, Egon Wellesz és Heinrich Jalowetz Schönbergnél tanult. A „bécsi iskola” elnevezés csak a második világháborút követően honosodott meg; az „első bécsi iskolához” a 18. század zeneszerzői tartoznak: Wagenseil, Muffat, Monn és Gaßmann, akik a „mannheimi iskolával” szemben Bécsben dolgoztak.

Schönberg stílusát a vetélytársai „atonális zeneként” jellemezték, de helyesebb dodekafóniáról beszélni: minden oktáv tizenkét félhanglépésből áll, amelyekből a hagyományos zenében minden hangnemben csak nyolcat használnak, míg a többi négyet, amelyet a fül disszonánsnak talál, csak célzottan és kivételesen használnak. Schönbergnél azonban 1907-től mind a tizenkét hang teljesen egyenértékű, azaz nem feltétlenül kerüli el a diszharmóniát. 1920-tól Schönberg az új stílust szigorú komponálási technikává fejlesztette: minden zenemű, akár egy teljes opera is, egyetlen 12 hangú soron kell, hogy alapuljon, azaz a tizenkét hang egyféle sorrendjén, amely szinte matematikai szabályok szerint 48 lehetséges kombinációra bővíthető. Schönberg Mózes és Áron operájához tartozó kombinációi a kijárat előtt jobbra kiállított kartotékdobozban találhatók.

Schönbergnek és társainak tehát az volt a vívmánya, hogy véget vetettek a késő romantikus hangzásnak, és megújulást hoztak a zenébe. A számítógépeknél a második bécsi iskola zenéi hallhatók, valamint életrajzi tudnivalókat olvashat Bergről, Schönbergről és Webernről, illetve a dodekafónia megértését elősegítő elemzést láthat Anton Webern op. 21 szimfóniájának 2. tételéről.